64.fejezet.

Sziasztok!!:)

Nem is akarok tudni, hogy mióta nem volt rész, nagyon sajnálom. Lassan szinte minden fejezetet ezzel kezdek "sajnálom...stb", ha gondoljátok kiteszem az oldalsávba is. Oké, ez nem volt vicces, bocsánat. Nem tudom mit írhatnék a részről, úgy terveztem, hogy az őszi szünetben fel sem állok a laptopom elől, de -természetesen- ez nem sikerült.Köszönöm szépen a komikat, azért megnyugtat, hogy van még aki olvassa. Szeretnék még a hétvégén felrakni egy részt, de ki tudja... nem ígérek semmit. Csóközön csajok és jó olvasást!:)♥

u.i.: nem volt energiám kitalálni a címet és a "múzsák" sem kegyelmeztek meg nekem szóval most így marad, talán ha később megszáll az ihlet, vagy ha van valakinek valamilyen ötlete átírom. Bocsánat, de fél kettő van.

u.i.2: ha minden jól megy hamarosan eljutunk az általam legjobban várt részekhez amik már készen, de minimum félkészen csücsülnek a laptopomon. De addig még hosszú az út és annál eseménydúsabb.;))

Azt hiszem hajnali négy körül lehetett mikor beestem az apám párizsi házának ajtaján és utána már csak arra volt időm, hogy elnyúljak a vendégszobában lévő hatalmas ágyon. Éppen ezért mikor reggel felébredtem úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, de minimum egy teherautó. 
Forgolódtam egy darabig, hátha sikerül visszaaludnom, de tíz perc után feladtam és egy beletörődő sóhajjal egybekötve kimásztam a párnák közül.  Végiglépkedtem a puha, fehér szőnyegen, majd lecsoszogtam a konyhába ahol legnagyobb meglepetésemre az apámat találtam. Az egyik széken ült, kezében a napi újsággal, és a kávéját kortyolgatta. Szokatlan látvány volt.
Többnyire az íróasztala mögött emlékszem rá, a telefonnal a fülén, vagy egy vaskos papírköteggel.  Amikor pedig nem otthon dolgozott ügyfelekkel tárgyalt, vagy üzleti útra ment. Az év szinte összes napján elfoglalt volt, éppen ezért maradt le minden iskolai bemutatóról és szülinapról. De amikor igazán szükségem volt rá mindig mellettem volt, és tudtam, hogy számíthatok rá. Még mindig utáltam, hogy csalódnom kellett benne, és bár legszívesebben elfelejtettem volna, valami mindig eszembe juttatta.
- Jó reggelt! – mosolyodott el mikor felpillantva a sorokból észrevette, hogy előtte ácsorgok. A meglepettségemet csak tetézte a rajta lévő sötétkék köntös.
- Jobbat – motyogtam, közben pedig elnyomtam egy ásítást. – Mondd, hogy van még nekem is! – mutattam a kezében lévő csészére, ő pedig bólintott. Hálásan felsóhajtottam, majd pár perc, és a kávés pohár keresgélése után leültem mellé.
Kínos csend telepedett közénk, és bár szerettem volna beszélgetést kezdeményezni, valahogy a torkomon forrtak a szavak. Inkább konyha tanulmányozásának szenteltem a figyelmemet. Valószínűleg a házban minden egyes centiméter egy belsőépítész munkáját dicsérte, a bútorok összhangban voltak a függönyökkel, ahogy a fal színei, sőt még a terítő is tökéletesen passzolt a képbe.
- Hogy megy a suli? – dobta be az apám a mentőövet. Számíthattam volna rá, ez volt a vésztartaléka arra az esetre, ha elapad köztünk a beszélgetés.
- Semmiből nem állok bukásra – viccelődtem, de nem igazán értékelte a humoromat.  – Ha minden jól megy, év végén leérettségizem.
- És ugye nem gondoltad meg magad?
- Mivel kapcsolatban? – kérdeztem vissza. Valahogy éreztem minél fogunk kilyukadni, de hagytam, hogy ő mondja ki.
- Az egyetemmel.
- Nem, apa, halasztok egy évet, addig kitalálom, mit szeretnék csinálni – mondtam és ittam egy kortyot a kávémból. Ezt a beszélgetést már megejtettük év elején. Amikor elmondtam nekik, hogy halasztani szeretnék az anyám támogatott, az apám pedig ellene volt. Pár napig csak álltunk a harcvonal két oldalán, aztán belátta, hogy nem tud meggyőzni. Eldöntöttem, és senki nem tudott lebeszélni róla.
- Hogy-hogy nem dolgozol? – tereltem el a témát, nem volt kedvem egy kora reggeli veszekedéshez.
- Gondoltam együtt tölthetnénk egy kis időt.
- Rendben – bólintottam zavartan. Fogalmam sem volt, hogy a kapcsolatom az apámmal mikor lesz a régi, vagy legalább ahhoz hasonló.
- Mit szólnál egy kiadós reggelihez? Szalonnás tojás? – kérdezte, de már előre tudta a válaszom. Hiába, az apám lánya vagyok. Amikor csak délután kellett bemennie, dolgozni, minden reggelünket ezzel indítottuk. Ez volt a mi közös rituálénk. - Délután pedig szólok Marianne-nak. Szeretne megismerni.
- Ki az a Marianne? – kérdeztem és a homlokomon összefutottak a ráncok. A múltkori incidens után azt hiszem a bizalmatlanságom teljesen jogos volt.

- Lizi anyukája – válaszolta, én pedig feltűnésmentesen fújtam ki a benntartott levegőmet.
 - Megyek és felöltözöm – ittam meg az utolsó kortyot, majd meg sem várva a válaszát felcaplattam az emeletre. Kitúrtam a táskámból a telefonom, majd elterültem az ágyon.  A szám már gyors hívón volt, így csak a fülemhez emeltem a mobilt és hallgattam, ahogy kicsöng és a harmadik csöngés után felveszi.
- Hello Párizs, máris hiányzom?
- Szerinted? – kérdeztem vissza mosolyogva.
- Siess vissza, nehogy valami francia baguette árus lecsapjon a kezemről.
Felnevettem, majd átfordultam a hasamra és a párnahuzat sarkát kezdtem piszkálni.
 - Nincs olyan szerencséd, a nyakadon maradok.
- Ne is mond! Pedig már reménykedtem. De hát ilyen az én formám.
- Na szép! Idén sem te nyered a legjobb barát versenyt.
- Nem, Zayn megelőzött – mondta, mire mindketten felnevettünk. Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot mikor Zayn bejelenti, hogy ő a legjobb barát az egész világon, erre Perrie fejbe vágja egy párnával és csak annyit mond: dehogy vagy az. Az egész társaság hatalmas nevetésben tört ki, majd Zayn megjegyzett valamit Perrienek, mire ő felkiáltott: Zayn Malik, te önző disznó! Így teltek a mindennapjaink.
- Hosszú napod lesz? – kérdeztem, de sejtettem a választ.
- Igen.
Ennyi volt, többet nem is mondott. Soha nem fejtette ki, hogy mit fog csinálni a napja hátralévő részében, és bár kicsit zavart, hogy nem osztja meg velem, tudtam, hogy nem azért teszi mert nem bízik bennem. Néha már ő sem tudta követni mikor mit kell csinálnia, ezért mikor jutott pár kettesben töltött perc, soha nem erről beszéltünk.
- Az apámmal reggelizem. Szurkolj! – váltottam témát.
- Izgulsz emiatt? – kérdezte.
- Igen – válaszoltam és tovább piszkáltam a párnahuzatot.
- Te is tudod, hogy fölösleges. Inkább egyél helyettem is, nem volt még időm reggelizni.
- Mennem kell, még szalonképessé kell varázsolnom magam. Ha hazaértem bepótolunk mindent – nyomtam meg az utolsó szót. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy a hangja átváltson játékosra.
- Mindent? – kérdezte és láttam magam előtt, ahogy kajánul felvonja a szemöldökét.
- Mindent – bólintottam megerősítés képen, bár ő ezt nem látta.
- Behajtom – mondta én pedig elmosolyodtam.
- Már alig várom.
Még feküdtem ott pár másodperig, erőt gyűjtöttem arra, hogy felkeljek és felöltözzek. A nagy táska, ami éppen a kezembe akadt tegnap este az ágy előtt hevert, érintetlenül. Már nem is igazán emlékeztem rá hogy miket hoztam magammal, a nagy sietségben nem igazán volt időm válogatni. Magam mellé húztam a táskát és kihúztam a cipzárját. Kivettem belőle a farmerom, egy pulcsit, és félre toltam a benne lévő fekete magas sarkút. Hiába hallgattam azt anyámtól tizenöt éves korom óta, hogy a magas sarkú egy nő legjobb barátja – és a korrektor, a push-up melltartó, stb. – egy apa-lánya reggelin inkább a tornacipőt részesítettem előnyben.
Levettem a pizsamának kinevezett pólót – ami mellesleg Harryé – és felöltöztem.  Összefogtam a hajam egy hajgumival, majd kicsit kisminkeltem magam. Megálltam a szobában lévő egész alakos tükör előtt, majd egy utolsó pillantás múlva felkaptam a táskám a vállamra és lementem a földszintre.
- Kész vagyok – jelentettem be, mire az apám felém fordult. Mintha fel sem állt volna, ugyanazon a széken ült, azzal a különbséggel, hogy a sötétkék köntösét lecserélte egy farmerra és egy ingre.  A telefonját a zsebébe csúsztatta, elmosolyodott mikor végig nézett rajtam. Levettem a kabátom a fogasról, belebújtam a cipőmbe, majd együtt léptünk ki az ajtón. Nagyon jó érzés volt, hogy csak ketten ülünk az autóban és beszélgetünk. Fesztelenül, mindenféle apróságról. A válásuk óta most éreztem magam újra teljesnek, ugyanolyan közel a szüleimhez, mint előtte.  És bár az egyikük Londonban élt egy másik férfival aki elvenni készülte, most mégis ugyan olyan volt. Nekem igen.
Egy kis kávézó előtt álltunk meg, ahol a pincérnő reakciójából ítélve – tekintve, hogy egy 32-es mosollyal egybekötve Davidnek szólította őt -, az apám már nem egyszer járt itt.
- Szóval minden reggel szalonnás tojás? – kérdeztem mikor leültünk az egyik ablak melletti asztalhoz.
- Nem, csak gyakran járok ide. Itt adják a legjobb kávét egész Párizsban – mondta majd a közeledő nőre mosolygott.
- Bonjour! – köszöntött minket még mindig elbűvölő mosollyal a nő, majd lerakott két étlapot az asztalra.
- Jó reggelt, Céleste! Had mutassam be neked a lányomat, Kimberlyt.
Mindketten mosolyogtunk a másikra és bemutatkoztunk, de nem hiszem, hogy túlságosan mély nyomott hagyott bennünk ez a találkozás.
- A szokásosat? – fordult újra az apám felé.
- Igen, és te, Dany?
- Ugyan azt – rendeztem le gyorsan a reggelim.
- Rendben,  mindjárt hozom – mosolygott még egy utolsót majd visszaindult a pultba.
- Még, hogy jó a kávéjuk. Inkább csak a pincérnőjük – jegyeztem meg, miközben belemerültem az étlap tanulmányozásába. Az apám úgy döntött, hogy elengedi a füle mellett a csípős megjegyzésem, én pedig korholtam magam, amiért nem tudom befogni a szám.
- Hogy álltok az esküvővel? – kérdezte pár perc után, hirtelen pedig azt sem tudtam miről beszél. Valószínűleg látta az arcomon az értetlenséget ezért hozzá tette: - Az anyád esküvőjével.
- Jól – mondtam.  – Te is eljössz?
- Nem gondolod, hogy nem túl szerencsés, ha a volt férj is ott van? – kérdezte mire megforgattam a szemeimet.
- Mióta vagy babonás? Anya is biztosan örülne neki, ha ott lennél.
- Kimberly, attól, hogy barátok maradtunk az még nem azt jelenti, hogy szívesen látná a második esküvőjén azt az embert, akitől fél éve vált el – mondta és tudtam, hogy már eldöntötte.
- Ahogy gondolod – vontam meg a vállam és becsuktam az étlapot. Körbenéztem a kis kávéházban ,ami nagyon hangulatos volt. El tudtam volna képzelni, hogy minden reggel itt igyam meg az első csésze kávét.  Pár perc csend után az apám szólalt meg újra.
- Nem fogod ennyiben hagyni, igaz? – kérdezte én pedig bólintottam.
- Nem a válásotok miatt nem akarsz eljönni – mondtam. – Még mindig érzel valamit anya iránt?
- Húsz év emléke nem múlik el egyik pillanatról a másikra – kerülte ki óvatosan a választ.
- Én szeretném, ha ott lennél, apa – néztem a szemébe és hangosan kimondva még inkább így éreztem.  – Nincs semmi bajom Michaellel, de mégis fura lesz végignéznem, ahogy egy másik férfi gyűrűt húz anya ujjára.
- Tudom, kicsim – mondta, és biztos voltam benne, hogy neki pont olyannyira lenne furcsa a helyzet, mint nekem.
- Oké, kössünk egyezséget – húztam ki magam és közelebb hajoltam az asztalhoz. – Ha eljössz, elintézem, hogy legyen csokiszuflé az asztalokon. Anyának fel sem fog tűnni, ha eggyel több sütemény lesz a listán – alkudoztam teljesen komoly arccal. És abban a pillanatban az apám felnevetett, úgy mint mikor kiskoromban együtt töltöttük a délutánokat a városban császkálva.
- Te is tudod, hogy két percbe sem telne neki, hogy észrevegye.
- Akkor majd eldugom előle és megesszük az egyik sarokban. Mindig sikerült kicselezni őt. Emlékszem, hogy egyik este a konyhában ettük meg teljesen sötétben, de lebuktunk, mert anya megtalálta a zacskót és a számlát a kukában – gondoltam vissza és mosolyognom kellett rajta. - Ez volt az egyetlen alkalom, hogy rajtakapott minket.
- Utána három napig nem szólt hozzám, amiért hagytam, hogy megedd.
- Hogy lehet nem szeretni… - csóváltam meg a fejem mosolyogva.
- Ez belé van kódolva. Nem fogod megérteni – legyintett, közben pedig Céleste az asztalunk felé tartott a reggelinkkel.
- Hiányoztál, apa – bukott ki belőlem, de örültem neki, hogy kimondtam. Mert tényleg így volt.

***

- A szobájában van, a második ajtó jobbra – szólt utánam Marianne mikor elindultam a lépcső felé. – És, Dany! Köszönöm – mosolyodott el én pedig csak legyintettem egyet. Lizi anyukája igazán kedves nő. Mikor délután három körül az apám átkísért hozzájuk és rögtön utána elment mert egy halaszthatatlan tárgyalást kellet lebonyolítania, ketten maradtunk. Idegenekként ültünk le egymással szemben a nappaliban, de azt hiszem mikor felálltam, hogy felmenjek Lizihez már barátok voltunk.
Elmondta, hogy mióta Lizi tudja, hogy el fognak válni nem tud vele beszélni. Hogy egész álló nap a szobájában van és zenét hallgat, amikor pedig néha lejön valamiért, akkor sem szólal meg és soha nem akar kimozdulni a házból. Segíteni akartam nekik és miközben felmentem a lépcsőn, minden egyes fokkal biztosabb voltam benne, hogy tudok is. A második ajtóhoz értem és elmosolyodtam. Rózsaszín festékkel ráfestették a nevét a fára, de filctollal szemeket rajzolt a betűknek, így mindkét i bandzsított, a z pedig kinyújtott nyelvvel mosolygott rám. Elhatároztam, hogy mindenáron fel fogom vidítani.
Kettőt kopogtam az ajtón, mire a bentről kihallatszó zene még hangosabb lett. Még kétszer megpróbáltam, de a válasz csak annyi volt, hogy most nem érek rá. Így hát lenyomtam a kilincset és mikor kinyílt az ajtó az íróasztalánál ült, nekem háttal, a hajából eltűntek a rózsaszín csíkok. Az ajtófélfának dőltem és keresztbe tettem a kezeimet.
- Kár, pedig szükségem  lett volna valakire aki eljön velem vásárolni.
Megpördült a széken, az arcán átfutott a meglepődés és az értetlenség keveréke, majd felpattant a székből én pedig mosolyogva átöleltem.
- Dany! Azt mondtad, hogy nem tudsz jönni! – csodálkozott és közben erősen szorította a nyakamat.
- Változott a terv – kacsintottam rá. – Na gyerünk, kapj fel valami csinosat és indulunk! – mutattam  szekrénye felé, ő pedig még mindig nagyokat pislogva nézett rám.
- Hová megyünk?
- Mit szólnál egy mozihoz, gyors kajához és vásárláshoz? De ezt variálhatjuk vidámparkra, sétára és fagyira is? – kérdeztem, mire felcsillant a szeme és a szekrényéhez lépett.
- Mit vegyek fel? – kérdezte és pillanatok alatt a fél szekrényét az ágyra hajította. Belenyúltam a kupacba és kihúztam belőle egy virágmintás farmert és egy farmerkabátot.
- Ezek tökéletesek lesznek – mondtam, mire felém fordult és  mosolyogva vette el tőlem. Míg ő bement a fürdőszobába, hogy elkészüljön én körbenéztem a szobában. A szekrényajtóra különböző poszterek voltak ragasztva és bár nem lepett meg, furcsa volt, hogy az egyikről a fiúk mosolyogtak rám. Egy mostanában készült kép volt és bármennyire is küzdöttem ellene, a Harry arcán ülő csábos mosoly látványától elfogott az a jól ismert fojtogató érzés. Nem hazudtoltam meg magam, azt tettem ami először eszembe jutott. Előkaptam a farmerem zsebéből a telefonom, lefényképeztem a posztert, majd egy rövid üzenettel együtt elküldtem neki.
”Be kéne tiltani az ilyen képeket, nem fair az ellenkező nemmel szemben.”
Nem vártam, hogy azonnal válaszol rá, éppen ezért meglepett mikor fél perc múlva új sms-t kaptam, egy képpel mellékelve.
”Tiltani kéne, hogy valaki ilyen szexi legyen, nem fair velem szemben. Ez már bűncselekménynek számít.”
Megnyitottam a képet és tátva maradt a szám. Én voltam rajta fehérneműben, kócos hajjal, amolyan most másztam ki az ágyból kinézettel.
”Perverz disznó!! Honnan a francból van ilyen képed???”
Próbáltam visszaemlékezni arra mikor is készíthette a képet, de semmi nem ugrott be. Elgondolkodtam rajta mik lehetnek még azon az iphonon.
”Titok.”
Na ezzel ki lettem segítve. Újra megnéztem a képet és még jobban meglepődtem azon, hogy milyen közelről fényképezett.
” Hány ilyen van még? Töröld ki!”
”Egy pár. Dehogy törlöm, ez a háttérképem!;)”
”Nem tennéd”
”Fogadunk?”
”Kapd be!” 
Vigyorogva néztem a telefonom, egyszerűen nem tudtam rá haragudni. Visszacsúsztattam a zsebembe a mobilt, abban a pillanatban pedig Lizi kilépett a fürdőből.
- Kész vagyok - jelentette be izgatottan.
- Akkor indulás, ránk vár az egész délután - mosolyodtam el.
Nagyon örültem neki, hogy Lizi végre jól érzi magát és, hogy szinte egész délután be nem állt a szája. Ha rövid időre is, de elfelejtette mindazt ami bántotta, én pedig nem is lehettem volna jobban.
Végre úgy tűnt, hogy az apámmal minden rendben és segíteni tudtam egy kislánynak aki ugyanabban a helyzetben volt mint én régen. Ami pedig még ennél is jobban feldobott az az, hogy a kapcsolatom Harryvel a legnagyobb rendben volt. Amikor pedig este hét körül kaptam még egy sms-t, erről újra megbizonyosodhattam. Megint egy képet küldött, amikor pedig megnyitottam elnevettem magam. Lefotózta a telefonját, amin - láss csodás - én voltam a háttérkép. Mellé pedig csak ennyit írt:"Érted mindent"
________________________________________________________________________________
♥:)