60. Happiness

Sziasztok.

Meg is hoztam a 60. fejezetet. El sem hiszem, hogy már itt tartunk. Ti igen? 60... húú! *örülafejem. Nagyon, de nagyon szépen köszönöm a kommenteket!! Úgy tűnik elég kiszámítható vagyok...:D Nagyon szeretlek titeket, csajok, újra és újra el kell mondanom, hogy nélkületek sehol nem lennék!!!! Köszönöm!:) Remélem mindenki itt van velem, és, hogy tetszeni fog ez a rész is. A továbbikban jönnek csak az izgi dolgok.;) Na de be is fogtam, jó olvasást!:)♥

~ Chad ~

Idegesen rúgtam be a kis kávézó ajtaját, és öles léptekkel trappoltam a férfi mosdó felé. Esther, az öreg pincérnő lesajnáló pillantást vetett felém, majd visszafordult a régi kávéfőzőhöz. Már ismer, a napjaim nagy részét ugyanis itt ütöm el. Ide többnyire csak olyan lecsúszott barmok járnak mint én, ezért nem lógok ki.
Nem törődtem a vécé ajtaján kilépő sráccal, fellöktem, majd bevágtam magam után az ajtót. Megálltam az egyik zsíros tükör előtt és lehúztam a fejemről a szürke, kopott pulóverem kapucniját. A szemem alatt nagy véraláfutás éktelenkedett, az orromból folyt a vér, a szám pedig felrepedt. Egy szánalmas embert láttam a tükörben, kilátástalan jövővel és egy elbaszott élettel. A düh pillanatok alatt öntötte el az agyamat, lendítettem az öklöm, a falon lévő tükör pedig apró darabokra tőrt. A kézfejemből azonnal szivárogni kezdett a vörös vér, de nem érdekelt, pont olyan hévvel távoztam a kávézóból, mint ahogy érkeztem.
A pokolba kívántam az apámat amiért elcseszte az anyám és az én életemet is. Amikor ma részegen hazatántorgott kifűzte az övet a nadrágjából és összeverte azt a szerencsétlen nőt, akinek elvette az egész életét. Úgy gondoltam az apámra mint egy tolvajra. Ellopta az anyám fiatalságát, sok évet amit más mellett kellett volna leélnie. A boldog élet helyett most alkoholista, az az elmebeteg állat pedig naponta megveri.
A bőrszíj első csattanásait ökölbe szorított kezekkel figyeltem, aztán felugrottam és a jobb öklömmel éppen az orrát találtam el.
Megakartam védeni az anyámat, ehelyett szégyen szemre elvertek, ráadásul nem segítettem neki, hanem csak raktam még egy lapáttal a bajra.
Nagyot rúgtam az előttem lévő kukába, ami hangos zajjal gurult az út közepéig. Tőlem pár háznyira egy lány állt az út szélén, miniszoknyában és egy kis kabátkában. A neccharisnya a combjaira simult, a magassarkújában topogott a járdaszegélynél. London gettójának megvan az előnye is.
- Felmelegítselek, szépfiú? - szólt oda nekem és csábosan elmosolyodott. Kár volt, ugyanis a fogai szétálltak a szájában. Nem figyeltem rá, elsétáltam mellette. A zsebemben mindössze pár font lapult, ezt pedig ne egy kurvára fogom elkölteni, bármekkora is a kísértés.
Sétáltam még pár utcasarkot, majd bementem az egyik éjjelnappaliba. Az első gondolatom az volt, hogy veszek magamnak valami erős piát, hogy könnyebb legyen felejteni, de megakadt a szemem az egyik újságon.
- Mi a franc... - morogtam és a kezembe vettem a napilapot. Eddig is dühös és ideges voltam, most viszont ölni tudtam volna. A címlapsztori ugyanis így szólt: Kimberly Swansow megcsalta Harry Stylest! Fotó buktatta le!  A cílapon pedig egy közös fotó róluk, amin már piros vonalat húztak közéjük.
Idegbeteg módjára lapoztam fel az újságot, ott pedig két darab kép fogadott.
Összegyűrtem a lapot, nem törődve a pultban álló srác kiabálásával és kirontottam az ajtón az utcára. Az első nyilvános telefonfülkéig az utat futva tettem meg, majd előkerestem a zsebemben lévő cetlit, a rajta lévő telefonszámmal. Miután Dany elküldött a francba az iskolában tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben, de arra nem jöttem rá, hogy az a lány miért adta ki magát neki. Most összeállt a kép.
A lány pár csörgés után felvette, én pedig rögtön a lényegre tértem. Közömbös hangon beszéltem vele, ő pedig hamar beleegyezett a találkozóba. Lecsaptam a telefont, a fejemre húztam a kapucnim és elindultam a a megbeszélt helyszín felé.
Kihasználtál, ribanc! Most viszonozom a szívességet!

~ Dany ~

Idegesen szálltam ki a taxiból a Westminster előtt. A kabátom zsebét szinte égette a benne lapuló boríték, a lapra írtak pedig nem hagytak nyugodni. Kifizettem a fuvart a sofőrnek, majd határozott léptekkel indultam el a járdán. A hideg szél az arcomba fújt, ezért a sálam a szám elé húztam, a kezeimet pedig a zsebembe süllyesztettem. Az autók kerekei felverték a latyakot, az egész várost ellepte a híg sár és a félig olvadt hó. Utáltam ezt az időt.
Ahogy végigsétáltam a St. Margaret Streeten az járt a fejemben, hogy nem kellett volna idejönnöm. Fogalmam sem volt, hogy kitől jött a levél, hogy jutott be a lakásomba és mit akar tőlem. Az egyetlen érthető magyarázat Bianca volt, de mit akarhat tőlem? Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem volt bennem félelem, de a kíváncsiságom és a dühöm sokkal nagyobb volt.
A Big Ben most is lenyűgöző volt mikor elsétáltam mellette. Soha nem lehet megszokni a látványt mikor felnézel. Átsétáltam az úton, közben pedig végignéztem a hídon. Nyüzsgött az emberektől. Imádtam ezt a várost, még ha akaratom ellenére is hoztak ide, örültem neki. Már London volt az otthonom.
Minél közelebb értem a mólóhoz, annál jobban kerített hatalmába az izgalom. Már felkapcsolták a lámpákat, a London Eye a túlparton tündökölt, innen is csodálatos volt. Lesétáltam a lépcsőn, de senkit nem láttam. Furcsa volt, itt mindig nyüzsögnek az emberek. Kezdett ijesztő lenni a helyzet. Ott álltam a móló előtt, de sehol egy árva lélek sem, csupán egy hajó ringatózott a vízen. Megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de valami ott tartott. Tudni akartam, hogy miért vagyok itt.
Hirtelen valaki mögém lépett, de mielőtt még megfordulhattam volna magához szorított és befogta a számat. Sikítani akartam, de akkor megszólalt a mögöttem álló - mint kiderült - férfi.
- Én nem tenném - mondta a fülemhez hajolva. A hangja mély volt, de ugyanakkor ismerős. Senkihez nem tudtam kötni, az adrenalin elöntötte a testemet. Egy kendő volt az utolsó amit láttam, ugyanis bekötötte a szemeimet. Igen, határozottan úgy éreztem magam mint egy rossz horrorfilmben, ahol a főszereplő lányt most rabolja el a gyilkos, hogy halálra kínozza. Nem tudtam megszólalni, csak értelmetlen nyögések jöttek ki a számon, a kezével ugyanis még mindig arról gondoskodott, hogy ne tudjak kiabálni.
 Ismerős illat töltötte meg a levegőt, de nem ismertem fel. A tenyerét még mindig a számra tapasztotta, majd az egyik lábával meglökte az enyémet, ezzel jelezve, hogy induljak el. Abban a pillanatban szinte fejbe csapott a felismerés. Egyszerre kezdtem vergődni és kiabálni, de ez elég nehéz volt miközben még mindig befogta a számat.
- Sssh - tette az ujját az ajkaimra. Bólintottam, ő pedig leengedte a kezét. Nehezen álltam meg, hogy ne forduljak meg, de elterelte a figyelmemet, hogy a kezei lecsúsztak a derekamra, úgy irányított. Párszor majdnem felbuktam, de még időben visszarántott. Két percnyi botladozás után megállított, majd ellépett mögülem. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, de ugyanakkor izgatottnak és boldognak.
- Boldog Valentin napot! - mondta, és levette a kendőt a szememről.
A hajó fedélzetén álltam, ő velem szemben, egy pofátlanul gyönyörű mosollyal az arcán.
Ha most egy romantikus filmben lennék biztosan felkapna, megpörgetne a levegőben, utána pedig egy szenvedélyes csókban forrnánk össze. Csakhogy én nem vagyok hercegnő, sem egy leányregény főhőse. Éppen ezért az első szavaim így szóltak hozzá:
- Normális vagy?! Ezt mégis, hogy gondoltad?! A frászt hoztad rám! Nem tudtam elképzelni, hogy mégis ki a franc küldözget nekem levelet! Ráadásul egy kendő? Te komolyan bekötötted a szemem? Nincs ki a négy kereked, majdnem szívrohamot kaptam! Annyira hiányoztál! - ugrottam a nyakába miután jól kikiabáltam magam. Szorosan magához húzott és felnevetett.
- Pontosan erre a reakcióra számítottam - simított végig a hajamon.
- Leüvöltöttem a fejed, te komolyan számítottál erre? - nevettem fel rekedtesen.
- Ismerlek - válaszolt, majd eltolt magától és a kezei közé fogta az arcomat. - Hiányoztál.
Bólintottam. Ennyire futotta. A szívem hevesebben vert, a kelleténél gyorsabban kapkodtam a levegőt és fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak.
- Tudom, hogy mire gondolsz, de én ezt így nem tudom tovább csinálni. Időre volt szükséged, én pedig megígértem, hogy megvárlak, de nem tudok tovább várni. Hiányzol.
- Harry én... nem tudom mit mondhatnék... - makogtam és ahelyett, hogy zavartan lehajtotta volna a fejem, tartottam a szemkontaktust. Azt akartam, hogy tudja, hogy érzek. Két hete nem láttam, most pedig itt álltunk egymással szemben, én mégsem tudtam megszólalni. Olyan abszurd volt ez az egész helyzet.
-  Felejts el mindent ma estére! Mintha meg sem történt volna. Holnap ráérünk foglalkozni vele. Csak egy este - mondta, én pedig valósággal ittam a szavait. Bólintottam, ő pedig elmosolyodott. - Gyere! - fogta meg a kezem és maga után húzott. Bementünk az utastérbe, majd pár lépcső után a szabad ég alatt találtam magam. Akaratlanul is eltátottam a számat a a város láttán. A kilátás több mint gyönyörű volt.
- Ez... csodálatos - nyögtem ki és körbe-körbe forogtam mint egy kisgyerek az édességboltban. Mögöttem a Westminster, a Big Ben, előttem pedig a County Hall és a London Eye. - Köszönöm -fordultam felé, ő pedig átölelt. Szorosan húzott magához, majd hirtelen megindult alattunk a talaj. Lassan eltávolodtunk a mólótól és elindultunk a Hungerford híd felé. Az arcomat a nyakába fúrtam, és csak mosolyogni tudtam. Boldog voltam. Most igazán.

~ Bianca ~

Nem voltam elragadtatva az ötlettől, hogy találkozzam Chaddel, de amúgy sem volt jobb dolgom, így hát belementem. Egy pizzázónak gúnyolt gyatra épületben vártam rá már vagy fél órája, ahol még akkor sem lennék hajlandó enni egy falatot sem, ha fizetnének érte. A falak láttak már szebb napokat is, az asztalokon kajamaradékok voltak, ráadásul a dolgozók sem voltak valami szimpatikusak. Hányingerem volt ettől a helytől. Az unott ücsörgésemet pedig állandóan a pincér zavarta meg, aki szinte a szemeivel vetkőztetett. 

- Kifelé! - állt meg előttem valaki. Felnéztem rá és Chaddel találtam szembe magam. Nem volt túl barátságos arckifejezése.
- Valaki bal lábbal kelt fel? - gúnyolódtam.
- Jobb lesz ha ezt kint intézzük el - szorította meg a felkaromat, és felrántott a székről. - Indulj! - lökött meg.
- Megyek, csak ne lökdöss - feszítettem le a kezét a karomról. Felvettem a táskámat, megigazítottam a kabátomat és felszegett állal elindultam. Kint a nap már lemenőfélben volt, az utcán pedig alig sétált pár ember. Tisztes távolságra megálltam a pizzázótól, majd megfordultam, és egy lekezelő pillantással illettem a srácot.
- Mit akarsz? - kérdeztem és keresztbe fontam magam előtt a kezeimet.
- Kihasználtál. Miért? - támadt nekem, mondhatni vibrált a dühtől.
- Ne vedd magadra - vigyorodtam el. - Te csak egy eszköz voltál, a célpont a drága Miss Swansow volt - fordultam meg, így háttal álltam neki. - Ha csak ennyit akartál én megyek - intettem neki. - Egyébként honnan van meg a számom? - fordultam vissza, de akkor az ujjait a torkomra szorította és fojtogatni kezdett.
- Megbánod, hogy velem kezdtél - morogta és szorosabban fogta a nyakam.
- Engedj el! - próbáltam lefeszíteni ujjait, de nem sikerült. Sokkal erősebb volt nálam. Tennem kell valamit, különben ez a barom képes és itt megfojt. - Szóval nem kell a pénz? - erőltettem ki magamból a szavakat.
- Milyen pénz? - kérdezte, de nem engedett el. Nem tudtam válaszolni, csak a kezeit markolásztam amik még mindig a torkomat szorították. Még pár másodpercig így tartott, utána pedig elengedett. A nyakamhoz kaptam és gyorsan szedtem a levegőt.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer! - köptem a szavakat mérgesen.
- Milyen pénz? - rázott meg.
- Ne érj hozzám te barom! - löktem el. - Eladtam a képeket.
- Mennyit kaptál? - kérdezte.
- Sokat. Ha gondolod felezhetünk. De persze kérek valamit cserébe - egyenesedtem ki és a szemeibe néztem.
- Elégedj meg az egészségeddel, ribanc! - csattant fel, én pedig hátráltam pár lépést.
- Kár. Szóval nem kell a pénz? Ahogy elnézlek éltél már szebb napokat is - döntöttem oldalra a fejemet és úgy néztem rá.
- Mit akarsz? - kérdezte és ha ölni tudott volna a szemeivel, biztosan megteszi. Elmosolyodtam, elé léptem és a nyaka köré fontam a karjaimat.
- Mindent a maga idejében.

~ Dany ~

- Már vagy két órája az üzletben voltunk, teljesen kikészítettük az eladónőt, miközben az anyám még mindig két fehér tányér között őrlődött amík egyébként teljesen egyformák voltak. Ha nagyon megerőltettem magam akkor láttam a különbséget, de minimum nagyító kellene hozzá, hogy bárki is észrevegye. Majd két óra vívódás után anya elszakadt a tányéroktól és azt mondta: nézzük meg máshol is. Azt hittem, hogy az eladónő ott helyben vágja fel az ereit, hosszában - meséltem, miközben a kezeimmel mutogattam hozzá. Mióta leültünk a fenti nyitott fedélzeten csak dőltek belőlem a szavak. Nem tudtam befogni a számat, mindent el akartam mesélni neki az elmúlt két hétről. Már túl voltam a tökéletes helyszín megtalálásán és a terítőkön is. Harry pedig egész végig csendben hallgatta a beszámolómat, néha velem nevetett. Szorosan egymás mellett ültünk, betakaróztunk egy hatalmas pokróccal és miközben beszélgettünk néztük a várost. Gyönyörű volt. Jobb szót nem is találnék rá. 

- Nagyon fontos neki ez az esküvő - folytattam. - Azt hiszem, hogy most be akarja pótolni ami kimaradt az életéből. Amikor hozzáment az apámhoz már velem volt terhes, tizennyolc éve csak azt hallgatom, hogy hogy nézett ki a ruhájában a gömbölyödő hasával. Ráadásul akkor nem volt szerelmes, kényszerből ment férjhez. Nagyon örülök neki, hogy most igazán boldog. Még ha nem is az apám mellet. Az úgysem működött - tettem hozzá halkabban.
Magához húzott és átölelt. Nagyon jól esett, a szüleim válásának emléke még mindig elevenen élt bennem. 

- Mikor beszéltél vele utoljára? - kérdezte.

- Három hete. Elfoglalt, nem ér rám. De megértem, sok a munkája, nincs ideje, hogy felhívjon. Párizs pedig elég messze van ahhoz, hogy gyakrabban találkozzunk. De egész este csak én beszélek, most te jössz! Mit csináltál az elmúlt két hétben? 

- Interjúk, fotózások, megbeszélések, próbák - kezdte sorolni. - Nem valami említésre méltó. 

Felfogtam, nem akart róla beszélni. 

- És milyen volt otthon? Hogy van Anne és Gemma? - érdeklődtem, mert ha én nem kérdezek rá, magától biztos nem kezdi el. 

- Honnan tudod, hogy otthon voltam? - kérdezett vissza.

- Zayn - adtam meg a választ. - A frászt hoztad rájuk mikor szó nélkül elmetél. Leszokhatnál erről - löktem meg a vállát játékosan, mire halványan elmosolyodott. 

- Hiányoltak. Ők még úgy tudták, hogy együtt megyünk.

- Az anyukád már biztos utál engem - húztam el a számat. 

- Dehogy. Viszont a lelkemre kötötte, hogy legközelebb vigyelek téged is. Ráadásul Gemma hozzám vágott egy fakanalat amiért megint elcsesztem, és azt üzeni neked, hogy ha kell ő szívesen megtépi Biancát - nevette el magát, mire én is elmosolyodtam. 

- Miért ilyen kedvesek velem? - kérdeztem. 

- Mert tudják, hogy ha mellettem vagy boldog vagyok, és nekik csak ez számít. Felőlük akár három szemed is lehetne.

- Még szerencse, hogy csak kettő van. Bőven elég nekem két táskás szem reggelente - mondtam mire mindkettőnkből kitört a nevetés. - Szeretlek - bukott ki belőlem, de miután kicsúszott a számon nem akartam visszaszívni. Sőt, örültem neki, hogy kimondtam. Egész este ott volt a nyelvem hegyén, csak a megfelelő alkalomra várt. 

Mérhetetlen boldogság öntött el mikor megcsókolt, és egy percig sem kételkedtem abban, hogy viszonozzam-e. Közelebb húztam magamhoz, mindent és mindenkit elfelejtve adtam át magam az érzésnek. 

Az este további részében beszélgettünk, nevettünk, néha elcsattant egy-két csók is. Jól éreztük magunkat, majd miután  véget ért a hajókázás egy kisebb étteremben vacsoráztunk, a Tower-híd közelében. Utána még sétálgattunk a városban - szigorúan csak lassú tempóban, nehogy megint ki kelljen vonni magam a forgalomból, hetekre - , különböző ciki sztorikat mesélve a másiknak, amiken annyit nevettem, hogy már a hasam is fájt. Kaptam virágot is egy plüssmacival párosítva, ami egy szívecskét tartott a kezében. A macit már csak azért is megvette, mert tudja, hogy nem igazán vagyok oda az ilyen mézesmázos ajándékokért. Rá nem jönnétek mi volt a szívre írva: I Love You. Jót nevettünk rajta, pontosabban ő nevetett azon, hogy milyen képet vágtam mikor a kezembe nyomta. 

Akárcsak egy gimis randin, hazakísért, én pedig ünnepélyesen beinvitáltam. Azért volt ünnepélyes mert megpróbáltam utánozni a brit akcentust. Büszke voltam magamra, még akkor is, hogyha Harry szerint borzasztó volt. Pedig egész fejlődő képes vagyok. Már október óta itt élek, csak ragadt rám valami, nem? Ha őt kérdeznétek biztosan azt mondja, hogy nem.
Egész este azon gondolkoztam, hogy mit csináljak ezután, ragaszkodjak tovább ahhoz, hogy nekem idő kell, vagy felejtsem el a történteket és lépjek tovább. Fogalmam sem volt, de miközben a kanapén ültünk egy borzasztóan elcsépelt romantikus filmet nézve, visszagondoltam az egész estére és már csak nevetni tudtam azon a részemen amelyik bármikor is azt gondolta, hogy képes lennék nélküle tölteni akár még egy napot is. A szünetnek hivatalosan is vége.

_________________________________________________________________________________

Ennyi lett volna mára, dobjatok egy komit!:) Puszi! ♥ xoxo