65.fejezet.

Sziasztok!

Csrilliárd millió éve nem hoztam új részt, de nem szeretnék most mentegetőzni és hosszú mondatokban bocsánatot kérni. Szinte minden rész elején ezt csinálom szóval szeretnék megkímélni tőle mindenkit, inkább csak azt szeretném elmondani nektek, hogy mindjárt itt az év vége és köszönöm szépen mindenkinek a támogatást aki akár csak egy kommentet, egy "lájkot" vagy bármilyen nyomot hagyott az oldalon és azoknak akik egyáltalán olvassák. Mindenkinek boldogságban és örömökben gazdag új évet kívánok és egy hatalmas szilveszteri bulit! Szeretlek titeket!♥ Jó olvasást!:)

- Ez a kedvenc részem, amikor megérkeznek. Tavaly nyáron voltam ott, és láttam ezt a hotelt. Egyszer én is ott fogok megszállni - ábrándozott Lizi mellettem, miközben a Monte Carlo-t néztük a tévében. Mióta tegnap sikerült kimozdítanom a szobájából, Marianne oda és vissza volt az örömtől. Ezért mikor ma Lizi mosolyogva elé állt, hogy megkérdezze nálunk, jobban mondva az apámnál töltheti-e a délutánt, ő boldogan beleegyezett. Társasoztunk, főzőcskéztünk és filmeket néztünk. Jobban nem is alakulhatott volna az ittlétem.

- Biztosan nagyon szép. Főleg ha fizetnek érte, hogy ott forgass - mondtam mire elmosolyodott.

- Színésznő leszek - mondta magabiztosan, én pedig elnyomtam a mosolyom.

- Tegnap még újságírónak készültél - megvonta a vállát.

- Az tegnap volt.

- Én autóversenyző akartam lenni. Rögtön utána pedig szuperhős. De egyik sem jött össze. Pedig a repülés nagyon klassz lehet - gondolkoztam el, ő pedig bólogatott.

- Én láthatatlan lennék. Akkor kiverhetném Angela Martins kezéből a fagyiját úgy, hogy nem veszi észre - ejtette ki új a lány nevét mintha egy csúnya szó lenne.

- Ki az az Angela? - kérdeztem.

- Egy utálatos lány a suliból. Állandóan el akar gáncsolni csak, hogy kinevethessen.

- Nem kell hozzá különleges képesség, hogy megvédd magad. Azért csinálják mert irigyek rád. Segít ha nem veszel tudomást róluk, az ilyen lányok hamar megunják. Viszont ha nem, az sem baj ha véletlenül kilököd a kezéből azt a fagyit - kacsintottam rá, mire elmosolyodott, majd rögtön utána el is komorult.

- Mikor mész vissza?

- Holnap délután kettőkor indul a vonatom - válaszoltam. - Muszáj mennem, sok dolgot kell még elintéznem és a tanulást sem hanyagolhatom.

- Olyan kár, hogy elmész. Nélküled minden annyira rossz - kesergett, mire oldalba böktem.

- Maradt még egy adag csokipuding a hűtőben. Elfelezzük? - vontam fel a szemöldököm mosolyogva mire felcsillant a szeme.

- Persze!

Felálltam a kanapéról, megigazítottam a pulcsimat és kimentem a konyhába. Kivettem a hűtőből a kis tálat, kerestem két kanalat, majd vissza indultam volna nappaliba, de rezegni kezdett a telefonom. Elmosolyodtam, felültem a pultra és úgy olvastam el az új üzenetet. Tegnap óta nem telt el úgy egy óra sem, hogy ne írtunk volna fejenként kettőt. Részéről pedig általában olyat amikbe én belepirultam. Például tegnap elég kellemetlen volt mikor az apámmal szemben ülve vacsoráztam, közben pedig majd' félre nyeltem a számban lévő tésztát. A téma állandóan ugyan az volt, ő meg akart győzni, hogy álljak neki toplesst, én pedig hol kedvesebben, hol annál is kedvesebben mondtam rá nemet. Gyorsan válaszoltam neki, majd a pudinggal a kezemben visszamentem a nappaliba.

- Itt is van! - huppantam vissza a kanapéra és a kezébe adtam a kanalat.

- Mesélj nekem a fiúkról! - mondta hirtelen. - Milyenek? Biztos mind az öten olyan kedvesek és tökéletesek mint amilyennek elképzeltem őket - nézett rám kíváncsian, szinte tűkön ülve várva a válaszom.

- Hát... - gondolkoztam el - mit szeretnél tudni?

- Mindent! - válaszolta csillogó szemekkel, és bár szerintem ő nem vette észre, de a kezébe szorította a pólója szélét.

- Hát, tudod... ők mind nagyon kedvesek. Imádják a rajongóikat és mindent meg tennének értük. Ez persze fordítva is igaz - mosolyodtam el. - Teljesen különböznek egymástól, mégis annyira jó az összhang köztük. Természetesen ők is szoktak veszekedni, de mindig csak apró-cseprő dolgokon, mint például ki ette meg az utolsó szelet pizzát, vagy ki nyissa ki az ajtót. Ott van Liam aki - szinte - mindig megfontolt és képes a legrosszabb helyzetekben is higgadt maradni, aztán az ellentéte, Louis, aki bár tud érett felnőttként is viselkedni, csak ritkán veszi rá magát. Állandóan viccelődnek egymással, azt hiszem a Liam kanállal való kergetése minden héten terítéken van - mondtam, ő pedig csak úgy itta a szavaimat.

- Megmondanád nekik, hogy nagyon szeretem őket? Kérlek!

- Nem, mert te fogod megmondani nekik - húztam ki a telefont a zsebemből és már pörgettem is a névjegyzéket.

- Most? - kerekedtek el a szemei és úgy nézett rám mintha azt közöltem volna vele, hogy kinőtt a harmadik kezem.

- Mikor máskor? - kérdeztem vissza.

- Remélem azért hívsz mert hajlandó vagy végre bevállalni az aktfotókat - szólt bele Harry önelégülten a telefonba. Vissza kellett fognom magam, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés.

- Majdnem. Van itt egy kislány aki történetesen nagy rajongótok.

- Lizi? Hogy van? - kérdezte, ezzel kikényszerítve belőlem egy mosolyt. Aggódik érte mert tudja, hogy sokat jelent nekem.

- Jól. Épp az előbb kérte, hogy adjak át nektek egy üzenetet - mondtam, közbe pedig a sápadt Lizire kacsintottam.

- Odaadod neki a telefont? - kérdezte, mire bólintottam és Lizi kezébe nyomtam a mobilom.

- Harry beszélni szeretne veled - mondtam biztatóan, mire nyelt egy hatalmasat és vékony hangon beleszólt a telefonba. A szín fokozatosan kezdett visszatérni az arcába, és az idegesség helyét átvette a mérhetetlen boldogság. Kétségtelen, a fiúk akár egyetlen szava a rajongóik számára felér egy csodával. És innentől kezdve Lizinek be nem állt a szája. Néha persze voltak hosszabb szünetek, de akkor is csak azért hagyta abba a szóáradatot, mert épp Harry beszélt. Nem tudom mikor, de a többi fiú is csatlakozott a telefonbeszélgetésbe, és Lizi percenként hangosan felnevetett. Nagyon hálás voltam érte nekik.

Míg én a tévének szenteltem a figyelmem, fel sem tűnt, hogy a telefonbeszélgetés abba maradt. Mennyi idő telhetett el? Fogalmam sem volt.

- Köszönöm - ugrott a nyakamba Lizi. - A fiúknak menniük kellett valahová, de Harry megkért rá, hogy mondjam meg neked, hogy akkor megbeszéltük. Azt nem mondta el mit jelent - vont vállat.

Megfojtom - gondoltam és elvigyorodtam. Ő nem fogja feladni.

***

- Annyira kedvesek voltak! - mondta vagy negyedszerre. Már vagy egy óra is eltelt mióta Lizi beszélt a fiúkkal, még mindig ámulva ült a kanapén. - Harry azt ígérte, hogy visszakövet a twitteren és Niall még énekelt is, közben pedig Liam... - itt megállt, vett egy újabb hatalmas levegőt és tovább folytatta, a mondandóját hosszú, összetett mondatokba sűrítve. 

- Meg ne fulladj - mosolyodtam el mikor újra meg kellett állnia, hogy kifújja magát. A következő pillanatban az arckifejezése megváltozott, a szája sarka lefelé görbült és a szemeiben előbukkant pár könnycsepp. 

- Nem akarom, hogy elmenj! - szipogta és a nyakamba borult. - Veled minden olyan jó! A tegnapi napot is annyira élveztem!

Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, a hirtelen hangulatváltozása megijesztett. Átöleltem és nyugtatni próbáltam, de ő csak keservesen sírt és ez nagyon elszomorított.

- Maradj itt! - kérte, nekem pedig elszorult a torkom mikor válaszolnom kellett neki.

- Nem maradhatok, Lizi - ráztam meg a fejem és utáltam, hogy ezt kell mondanom.

- Nem szeretek sírni - törölte meg a szemeit. 

- Én sem. Ennek ellenére egyre többször előfordul - ingattam a fejem keserűen mosolyogva. 

- De miért?

- Tudod én úgy vettem észre, hogyha szeretsz valakit sírni is sokat fogsz miatta.

- Akkor te sokat sírsz Harry miatt?

- Többet mint amennyit szeretnék - bólintottam. 

- Én is sokat sírok anyáék miatt. Persze ez más hiszen ti szerelmesek vagytok, de akkor is. Nem szeretném, hogy elváljanak. 

- Persze, hogy nem, de talán így jobb lesz mindkettőjüknek, te pedig csak annyit tehetsz, hogy elfogadod. Nagyon nehéz, és az sem baj ha nem sikerül elsőre. Én is nagyon nehezen viseltem a szüleim válását. De attól, hogy külön élnek még mind a ketten a szüleid maradnak. 

Párperc csend telepedett közénk, ő emésztette a hallottakat én pedig azon gondolkoztam hogyan segíthetnék neki. Valósággal kényszerítettem magam, hogy most azonnal kitaláljak valamit, a következő percben pedig fel is gyulladt az a bizonyos villanykörte. 

- Szeretnél találkozni a fiúkkal? - zúdítottam rá hirtelen a kérdést a velem szemben ülő lányra, ezzel kiragadva őt a hallgatásból. 

- Hát persze... - motyogta. 

- Akkor ezt megbeszéltük - bólintottam elégedetten. 

- De hát mit? - pislogott rám értetlenül. 

- Velem jössz Londonba! 

***

- Akkor egy hét múlva találkozunk, lányok - mondta az apám, majd mindkettőnket megölelt. Azt hiszem ilyen lehet ha az embernek van egy húga. 

- Nagyon vigyázz rá - címezte ezt már csak nekem és Lizire mutatott. Bólogattam, mire hozzátette, hogy a saját testi, de főképp szellemi egészségemre is figyeljek. Köszi, apa. - Vigyázzatok mikor felszálltok.

- Rendben, nagyon oda fogunk figyelni, nehogy még elüssön egy busz - gúnyolódtam, Lizi pedig elnevette magát mellettem.

- Én maximálisan megbízom Danyben David, remélem te is - mondta Marianne és belekarolt az apámba. Furcsa látványt nyújtottak, számomra legalábbis biztosan. 

- Természetesen bízom benne, csak a többi emberben nem - védekezett mérgesen.

- Hívj fel ha megérkeztetek, rendben - igazította meg Lizi sapkáját az anyukája és feljebb húzta a kabátja cipzárját is. 

- Rendben - bólogatott és arrébb lépett, közben persze szélesen mosolyogva.

- Induljatok, nehogy még a végén lekéssétek a vonatot - mondta az apám és még egyszer végignézett rajtunk. 

- Tudom, hogy bármit mondhatok akkor is aggódni fogsz érte, de vigyázni fogok rá, megígérem - fordultam Marianne-hoz, ő pedig bólintott. 

- Köszönöm - súgta utoljára mikor megölelt, majd elindultunk a peronon 

- Készen állsz? - kérdeztem vigyorogva Lizitől.

-De még mennyire! - lelkendezett a kis bőröndjét maga után húzva. 

_________________________________________________________________________________

Így előre is: B.U.É.K! #csóközön

Anna.