62. Nélküled?

Tamtaraaam.... kövi réész!:)
Kinek, hogy telt az első hét? Meséljetek, nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki, hogy élte meg ezt a kritikus hetet!! Én személy szerint még nem igazán barátkoztam meg a suli gondolatával, de ez van.
Köszönöm szépen Rikkinek a komit, anélkül tényleg nem lehet, hogy új rész, hogy Te ne dobnál nekem egy visszajelzést, amiért nagyon, de nagyon hálás vagyok. :))
Ráadásul már 6 rendszeres olvasónk van! Ünneplééés!
Na de befogom, reményeim szerint minden hétvégén lesz rész, itt is van az eheti, jó olvasását!:)♥

Szörnyülködve bámultam a tükörképemre. Borzasztóan festettem. A szemeim bedagadtak a sírástól, az orromtól a szám vonaláig pedig egy hosszú vörös csík éktelenkedett az arcomon. Miután tüzetesebben is megvizsgáltam azt a foltot a tarkóm felett ahonnan az a lány kitépte a hajamat, hullattam pár könnycseppet érte. Benevesítettem egy zsebkendőt és hideg vízzel próbáltam csillapítani az égető érzést, azonban aligha használt valamit. Újra és újra megmostam az arcom, de a karmolás nyomát semmi sem tudta eltüntetni.
Leküzdöttem a gombócot a torkomban és az ujjammal megigazítottam a hajam. Lemostam a nyakamra száradt sarat, majd nekiláttam a kabátomnak. Hiába próbáltam eltüntetni a foltot, az eredmény csak rosszabb lett. Inkább nem folytattam, a vizes zsebkendőt a szemétbe hajítottam, a kapucnimat a fejemre húztam és úgy léptem ki a gyorsétterem mosdójából.
Igyekeztem észrevétlen maradni, nem akartam megkockáztatni még egy találkozást az egyik elvetemült rajongóval. Hiába normális a fiúk imádóinak többsége, akadnak olyanok akiknek a rajongása nem ismer határokat, és képesek lennének akár ölni is miatta. A szőke lány aki ma nekem esett, kétségtelen az utóbbi kategóriába tartozott.
Biztos voltam benne, hogy nem ő az egyetlen aki legszívesebben a saját kezével fojtana meg, így mikor felszálltam az egyik buszra a kapucnimat még mindig nem voltam hajlandó levenni. Az ablak mellé ültem, szerencsére senkivel sem kellett osztoznom a két helyen. Nevetséges volt ez a bujkálás, hogy nem mertem fényes nappal az utcán sétálni, de nem akartam ennél nagyobb bajt okozni. Bőven elég volt a már meglévő.
Nem az volt a legőrjítőbb ebben az egészben, hogy mi történt eddig, hanem, hogy mi jöhet még? Bianca kétségtelenül előnyben volt, nem tudhattam, hogy mi van még a kezében ellenem. Ez pedig elviselhetetlenül rossz érzés volt. Nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépése, hogy mire számíthatok, ő pedig pontosan ezt akarta. Összezavarni, megalázni, és az őrületbe kergetni.
Mióta kijátszotta a képeket Harry szülinapján azt hittem vége van, de ez nem így van, most jön csak a java. Tudta, hogy Harryt nem környékezheti meg, így talált egy jobb megoldást. Meg akart utáltatni az egész világgal, ez pedig maradéktalanul sikerült neki. Igazán tartottam tőle, nem követtem el azt a hibát, hogy újra lebecsüljem.
A fejemet a hideg ablaküvegnek döntöttem és csak arra tudtam gondolni, hogy a családom mit gondolhat most rólam. Soha nem izgatott mások véleménye, kivéve azokat az embereket akik igazán fontosak voltak számomra. Ha Anne és Gemma eddig kedveltek, akkor most biztosan megutáltak egy életre. Nem beszélve a barátaimról. Tehetetlen voltam, nem küldhettem körüzenetet, hogy ne higgyenek a kreált híreknek. Ha magyarázkodni kezdek az csak egy szánalmas próbálkozásnak tűnik majd, ezt pedig végképp nem akartam.
Kénytelen voltam csendben maradni és meghúzódni amíg ez az egész le nem csendesedik.
És bár utáltam erre gondolni, mégis újra felmerült bennem. Megéri? Tényleg megéri nekem ez az egész? Bár a válasz egyszerű volt, mégis ott volt, hogy egyszerűen véget vethetnék ennek az őrületnek. Azonban az előző két hét megerősített abban, hogy nélküle nem tudok élni. Igen, ez így eléggé elcsépelten hangzik, de így van. Ő az életem része, ha tetszik a rajongóknak ha nem, és ez nem fog változni még egy darabig. Pont.
Húsz perc buszozás után leszálltam, majd gyalog mentem tovább. Azon gondolkoztam, hogy milyen lenne az életem nélküle, ha nem ismerném. Minden délelőtt iskolában lennék, senki nem figyelne rám, nem érdekelném őket, talán lenne egy barátom, délutánonként eljárnánk moziba, sétálni, és senkit sem zavarnánk. Nem követnének rajongók, nem kapnék utálkozó leveleket és nem lenne Bianca. Élném a tizennyolc évesek életét, egy átlagos életet. Csakhogy nekem ez az élet kellett minden szépségével és hibájával együtt. És nem azért mert ez izgalmasabb, hanem mert ez Harry élete, nekem pedig eszemben ágában sem volt nélküle élni.
Befordultam a sarkon és már messziről láttam a piros ajtót. Az anyámra volt szükségem, ő tudta kezelni az ilyen helyzeteket. Bár nagyon sokáig nem jöttünk ki, mióta elváltak a kapcsolatom vele megerősödött, és jobb mint valaha.
Amikor felléptem a lépcsőre reménykedtem benne, hogy nem épp Michaelt kínozza a vásárlással, és itthon van. Elővettem a kulcsom, elfordítottam a zárban és mikor beléptem az ajtón végre úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok. Nem kellett tartanom a kíváncsi pillantásoktól, a dühős rajongóktól és az esetleges megaláztatástól. Levettem a kabátomat, az átázott csizmámat, és csak most vettem észre, hogy mennyire átfagytam. A nappaliba lépve senkit nem találtam, így átmentem a konyhába ahol Michael állt a tűzhely mellett. Hát igen, ha az anyámat akarod vagy megtanulsz főzni, vagy éhen halsz.
- Szia, Dany - köszönt mosolyogva mikor észrevett. - Sarah az emeleten van - válaszolt a kimondatlan kérdésemre.
- Köszönöm - viszonoztam a mosolyát én is, de mielőtt még a lépcső felé fordultam volna, az anyám már lefelé jött. Meg sem kellett szólalnom, minden megjegyzés nélkül magához ölelt. Bár nagyon ritkák voltak az ilyen alkalmak, most mégis nagyon jól esett.
- Hogy érzed magad? - kérdezte mikor elengedett. Szóval már ő is tudja, nagyszerű. Jól szemügyre vett, és az arckifejezéséből ítélve nem igazán tetszett neki amit látott. Megértem, nem nyújthattam valami szép látványt.
- Voltam már jobban - húztam el a számat, ő pedig rögtön a karmolásról kérdezett az arcomon.
- Csak egy kis baleset - legyintettem, majd mikor a hűtőhöz sétáltam és kivettem belőle az első fagyasztott dolgot amit találtam - borsó - mindketten megrökönyödve néztek rám. Belecsavartam egy konyharuhába a zacskót, majd a fájó pontra szorítottam a tarkóm fölött. Jólesően felsóhajtottam mikor az égető érzés csillapodni kezdett, viszont ahogy én egy kicsit megnyugodtam, az anyám úgy lett egyre idegesebb.
- Mi történt? - kérdezte, elhúzta a fagyasztott zöldséget a fejemtől, majd mikor meglátta a kisebb tenyérnyi foltban hiányzó hajamat, teljesen elképedt. Nem akartam megszólalni csak visszanyomtam a hűsítőt a fájó pontra. - Most azonnal elmondod, hogy mi történt veled! Ki tette ezt? Engem nem tudsz átverni, Kimberly, látom a bedagadt szemeidet, a karmolást az arcodon, ráadásul még ez is! - bökött a fejem felé.
- Mondtam már. Baleset volt - ismételtem meg magam. Senkinek nem akartam elmondani, hogy mi történt, főleg nem Harrynek. Márpedig ha neki nem mondom el, de az anyámnak igen, fél órán belül úgyis kiszedi belőle.
- Dany, nekünk nyugodtan elmondhatod - szólalt meg Michael is, anya pedig egy hálás pillantást küldött felé. Nagyszerű, ők egy csapatban vannak én meg egyedül. Így aligha kerülök ki győztesen ebből.
- Nem lényeges, jól vagyok. Inkább főznél nekem egy forró teát? - próbáltam terelni a témát, de a szigorú pillantás nem épp arról árulkodott, hogy sikerült.
- Majd akkor kapsz teát ha végre elmondod, hogy mi történt.
- Ne már anya, buszoztam, majd sétáltam idáig, átázott a csizmám és fázom - hisztiztem akár egy kisgyerek, hozzá pedig szenvedő arcot vágtam.  De ő nem úgy tűnt mint aki engedni fog, ebben pedig legyőzhetetlen volt. A makacsságomat tőle örököltem. Egy hatalmas, megadó sóhaj után kinyitottam a számat és egyetlen mondatban letudtam az egészet: - Harry rajongói nem igazán díjazzák a hamis fotókat, és van pár olyan lány aki előszeretettel nyilvánítja ki ezt a két keze által.
- Egy rajongó lány csinálta ezt? - kérdezte Michael teljesen döbbenten, én pedig kelletlenül bólintottam.
- Most már kapok teát? - fordultam az anyám felé.
Ezt követően kibújt belőle az aggódó szülő, akárcsak a múltkori esetnél, felküldött az emeletre, hogy zuhanyozzak le. Nem tiltakoztam, bő harminc percig folyattam magamra a vizet, hogy átmelegedjek, majd a kilépve a zuhanyzóból mosolyogva állapítottam meg, hogy sikerült gőzkabint csinálnom a fürdőből. Magam köré csavartam egy törölközőt, felvettem anya ruháit és visszamentem hozzájuk. Addigra kész lett a hőn áhított teám is, egy nagy bögrében gőzölgött az asztalon. Befészkeltem magam a kanapéra, betakartam magam egy pléddel és teljes nyugalomban szürcsölgettem a teámat. Minden tiltakozásomat figyelmen kívül hagyva, anya valami krémet kent az arcomra, bár szerintem teljesen fölösleges volt, meg is próbáltam letörölni, de természetesen nem engedte.
Ha már úgy is ide vetődtem, gondoltam nézzük át még egyszer a vendéglistát az esküvőre, neki pedig rögtön felcsillant a szeme az esküvő szó hallatán. Bár általában az anya segít a lányának megszervezni az esküvőjét, nálunk ez is fordítva történik. Míg ő felment a füzetéért - igen, van egy füzete és abba ír mindent ami az esküvővel kapcsolatos -, Michael leült mellém.
- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte, én pedig mosolyt erőltetve magamra, bólintottam.
- Megleszek - biztosítottam és nagyon hálás voltam neki amiért törődik velem. Nem terhelhettem őt ezzel, bőven elég volt, hogy én rosszul érzem magam. Nem akartam átragasztani senkire a nyomott hangulatom, ezért inkább mosolyogtam, és úgy tettem mintha nem minden, de legalább a dolgok többsége rendben lenne.
Miután anya visszajött elkezdtük átnézni a listát, majd ő és Michael háromnegyed órán keresztül vitatkoztak valakin. Anya nem akarta meghívni, az utóbbi viszont hevesen tiltakozott ez ellen. Fogalmam sem volt, hogy kiről van szó, de nem is akartam belefolyni ebbe. Az ő döntésük, nekem nincs hozzá közöm.
Csak ücsörögtem a kanapén, miközben a vita a konyhában folytatódott. Egyedül maradtam, de nem bántam. Újra és újra lejátszódtak előttem a délelőtt történt események, lassan pedig felül kerekedtek rajtam. Lebirkóztam a felszínre törő érzelmeimet, nem akartam elgyengülni. Erősebben szorítottam meg a bögrét mikor a lesajnáló pillantásokra és a kárörvendő nevetésekre gondoltam amik végigkísértek a folyosón, ahogy kirohantam az épületből. Hiába próbáltam kiűzni ezeket a képeket kiűzni a fejemből, nem ment. Az arcom égett a szégyentől, el akartam felejteni, meg nem történté tenni.
A fejem lüktetett a sok sírástól, a szemeim fájtak, minden végtagomat ólomsúlyúnak éreztem. A bögrét a dohányzóasztalra tettem, lecsúsztam a kanapén és az orromig húztam a takarót. Egyre kevesebbet pislogtam, a légzésem lassult, már nem figyeltem a konyhából jövő hangokra, csak hagytam, hogy a tudatlanság mélyére süllyedjek. Elaludtam.

*** 

Kényszeredetten fúrtam arcomat a párnába és kezdtem el tapogatózni magam mellett. A telefonom kíméletlenül rezgett mellettem, esélyt sem adva arra, hogy tovább aludjak. Nem emlékeztem rá, hogy mikor némítottam le, de nem is igazán foglalkoztatott. Érte nyúltam, fogadtam a hívást, majd a fülemhez emeltem a mobilt. 

- Halló? - motyogtam rekedtesen. 

- Dany! Végre, hogy felvetted! Hol vagy? Minden rendben? - támadott le Harry idegesen. Kinyitottam a szemeimet, hogy körbenézzek. A régi szobámban voltam, nem tudtam, hogy kerültem ide,csak arra emlékeztem, hogy elaludtam a kanapén. 

- Anyánál vagyok - válaszoltam, majd ránéztem a telefonom képernyőjére. Öt nem fogadott hívás, két üzenet, mind tőle. - Bocsi, hogy nem vettem fel, bealudtam a kanapén.

- Jól vagy? - kérdezte, a hangja még mindig nyugtalan volt. 

- Igen - bólintottam egyet, hogy magamat is meggyőzzem. A történtek emlékei lassan bekúsztak a tudatomba, ezzel véget vetve az addigi tudatlan állapotomnak. 

- Annyira sajnálom. Az egész miattam történt - mondta meggyötörten. Szinte magam előtt láttam ahogy rám néz, a szemei tele vannak bűntudattal. Tudta. 

- Ez nem igaz - ráztam meg a fejem. - Bianca csinálta ezt, nem te - tiltakoztam. - Honnan tudod? - kérdeztem halkabban.

- Láttam a videót - válaszolta. Összeszorult a torkom a szavai hallatán. Ezek szerint már minden ezzel van tele. Nem elég, hogy a hamis fotók elárasztották az internetet és az újságokat, most még itt ez a videó is. 

- Ide tudnál jönni? - kértem. Másra sem vágytam csak az ölelésére, a közelségére, arra, hogy megnyugtasson. 

- Két perc múlva ott vagyok - mondta, én pedig kinyomtam. Kimásztam az ágyból, levettem anya ruháit, és visszaöltöztem az enyémekbe. Megálltam a tükör előtt és az arcomat kezdtem vizsgálni. A szemeim alatti táskák miatt elhúztam a számat, majd a tarkómhoz nyúltam. Még mindig fájt egy kicsit mikor megérintettem a fejbőrömet, a hajam hiánya pedig elszomorított. Szerencsére a tincseim gondosan eltakarták, így nem lehetett észrevenni. Egy ideig biztosan nem fogom copfba fogni a hajam. 

Hideg vizet locsoltam az arcomra, hogy felébredjek, ez pedig megtette a hatását. Megdörzsöltem a szemeimet, fintorogtam mikor még egy utolsó pillantást vetettem a karmolásnyomra, majd elindultam a lépcsőhöz. Nem az arcomon lévő vörös csík zavart, hanem az emléke. Utáltam visszagondolni a mai délelőttre. 

Mikor az utolsó lépcsőfokról is leléptem, finom illatok szálltak ki a konyhából. Tudtam, hogy ez csakis Michael műve lehet, ha anya főzött volna, már rég lángokban állna minden. Oké, ennyire nem vészes a helyzet, de az a minimum, hogy valamit odaéget. 

Mikor a konyhába léptem az ajkaim elnyíltak meglepetésemben. A spagetti még gőzölgött a tányéron, az édes illat megtöltötte a levegőt.
- Gondoltam éhes leszel ha felébredsz - szólalt meg mögöttem Michael. Megpördültem, ő pedig kedvesen mosolyogva nézett rám. Nem tudta mennyit jelentett nekem ez a tányér. Nem a spagettin volt a lényeg, hanem azon, hogy jó kedvre akart deríteni, ezt pedig mindennél többre értékeltem. Én neki csak Sarah lánya voltam, semmi több. Mégis segíteni akart nekem, ezért nagyon hálás voltam neki. Mindig csak beszélő viszonyban voltunk, tiszteletben tartotta a távolságot amit én megköveteltem. Sosem tolakodott, ezáltal nem utasítottam el én sem. De akkor is ott volt a határvonal közöttünk amit sem én, sem ő nem akart átlépni.
Most mégis úgy cselekedtem ahogy a legjobbnak láttam. Szó nélkül elé léptem és átöleltem. Meglepődött, de utána az ölelésébe zárt. Jól esett, hogy törődött velem.
Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, én elhúzódtam tőle, és ő is hátrált egy lépést.
- Köszönöm - mosolyodtam el, majd mintegy végszóra, megkordult a gyomrom. Mindketten nevetni kezdtünk, én pedig leültem és jólesően a számba tömtem egy adag spagettit. Felnéztem az órára, az pedig délután egyet mutatott. Jó sokat aludtam.
Boldogan ettem az ebédemet, anya és Michael a nappaliban tévéztek. Hirtelen megszólalt a csengő, én pedig felugrottam.
- Harry az, nyitom! - kiabáltam be a nappaliba miközben elhaladtam mellette, majd őrült módjára fordítottam el a kulcsot a zárban. Szélesre tártam az ajtót, és óriási megkönnyebbülés lett úrrá rajtam mikor megláttam. Fekete farmerban és a fekete kabátjában állt előttem, a haját összekócolta a cél. Gondolkozás nélkül a karjaiba vetettem magam, kezemet a nyaka köré fontam, arcomat pedig a vállába fúrtam. Szorosan magához húzott, egyik kezével a hajamat simogatta miközben minden erőfeszítés nélkül megemelt és belépett velem együtt a házba. Becsukta az ajtót, én pedig még mindig nem akartam elengedni. Annyira jó volt beszívni az illatát, kezeit a derekamon tudni. Bár még csak reggel váltunk el, de úgy tűnt mintha hetekig nem láttam volna. Túl sok minden történt azóta.
Nyomott egy puszit a fejem tetejére, majd lassan eltolt magától. Zöld szemeivel szemügyre vette az arcom minden szegletét, az ajkai kicsit megrándultak mikor a karmolásra tévedt a tekintette. Hüvelykujjával óvatosan végigsimított a piros csíkon, majd fájdalmasan nézett rám.
- Sajnálom - mondta és a kezei közé fogta az arcomat. Rossz volt látni, hogy magát hibáztatja azért amiről egyáltalán nem tehet. Kezemet az övére simítottam, oldalra fordítottam a fejem és a tenyerébe csókoltam.
- Ne mondd ezt! Te egyáltalán nem tehetsz semmiről.
- De igen, és ezt te is tudod. Ha én nem vagyok akkor... - mondta, de nem folytatta. A szemeim elkerekedtek, a szám hirtelen kiszáradt és szabálytalanul kapkodtam a levegőt.
- Nem! Ne! - kértem kétségbeesetten, nem akartam tudomást venni az előző szavairól. Megráztam a fejem, mintha úgy kiűzhetném őket a gondolataimból; nem akartam olyan világban élni ahol ő nincs.
- Shh - húzott magához, hogy megnyugtasson.
- Ne mondj nekem ilyeneket! - csaptam a mellkasára. Úgy kapaszkodtam belé mintha az életem múlna rajta, ujjaimmal szorosan markoltam a kabátját. Sikeresen legyőztem a kikívánkozó könnycseppeket, közben belélegeztem a semmihez sem fogható illatát.
- Itt vagyok - simított végig az arcomon. Miután elengedtem beköszönt  a nappaliban tévéző jegyespárnak, majd felmentünk a régi szobámba. Az ágyon ülve fejemet az ölében pihentettem, közben nem akartam elengedni a kezét. Úgy ragaszkodtam hozzá mint egy kisgyerek az anyukájához az első óvodában töltött napon.
Feltűnően kerültem a mai reggelemre vonatkozó témát, ahányszor megpróbálta szóba hozni, mindig valahogy kibújtam alóla. Inkább a megbeszélésről kérdezgettem, arról, hogy Paul mit  szólt a képekhez. Ujjaival a hajamba túrt, gyengéden simogatta a fejem. Annyira óvatos volt, mintha attól félne, hogy egy erősebb érintésétől ketté török. Éppen az egyik új ötletről beszélt a koncerttel kapcsolatban, mikor ujját óvatosan végighúzta  a kisebb folton, ahonnan az a lány kitépte a hajam. Lehunytam a szemeimet, tudtam, hogy nem halogathatom tovább a beszélgetést. Felültem, hogy lássam az arcát, ő pedig elképedve nézett rám.
- Semmi bajom, nem is fáj - kezdtem, de nem figyelt rám. Helyette könnyedén megfordított, így háttal ültem neki. Arrébb fésülte a hajam, hiába ellenkeztem. Nem akartam, hogy lássak, így is hibásnak érzi magát. Pedig ez nem igaz. Utáltam magam amiért bűntudata volt.
Elhúztam a kezét és szembe fordultam vele.  Elnézett mellettem, reménytelenül kerestem a szemkontaktust. Közelebb húzódtam hozzá, de még midig nem reagált. Az ölébe másztam, egyik kezemet a tarkójára simítottam, és beletúrtam a hajába. Az arcához hajoltam és nyomtam egy puszit a szája sarkába.
- Harry... nézz rám! - kértem, de nem mozdult. - Nézz rám! - suttogtam a fülébe, majd végigcsókoltam az álla vonalát. Nem álltam meg, letértem a nyakára, ajkaimat végighúztam a puha bőrén, ő pedig halkan felsóhajtott. - Kérlek! - motyogtam az ajkaiba. Fejét felém fordította, a zöld szemeit pedig az enyémekbe fúrta. Ujjaim a puha tincsei közé túrtak, miközben az ajkaink nagyon lassan összeértek. De mielőtt ténylegesen megcsókolhattam volna elfordította a fejét.
- Ne tegyél úgy mintha téged ez teljesen hidegen hagyna! - csattant fel. Hátrébb húzódtam, haragos szemeivel egyenesen engem nézett.
- Ha engem nem érdekel, téged miért? - kérdeztem.
- Utálom ha valaki fájdalmat okoz neked. Legszívesebben megkeresném azt a r... - mondta mérgesen, de mielőtt még kicsúsztak volna a száján a szavak, kezeimet az ajkaira tapasztottam. Értetlenül nézett rám miközben megpróbálta elhúzni a kezem, de ne hagytam neki.
- Csak akkor engedlek el ha megígéred, hogy nem mondasz rá semmit - jelentettem ki ellenkezést nem tűrő hangon. - Ő ugyan úgy a rajongód. Természetes, hogy kiakadtak, azok a képek teljesen hihetőek, ők csak meg akarnak védeni téged.
- Mitől? - kapta el a kezem, és szinte vibrált köztünk a levegő. Nem tudom mikor láttam utoljára ilyen idegesnek. Szinte ölni tudott volna a tekintetével. Nagyot nyeltem mielőtt válaszoltam volna.
- Tőlem - böktem ki. Eddig csak gondolkoztam ezen, de így, hangosan kimondva még súlyosabb jelentése volt. Fájt akárcsak erre gondolni is. Hiába, nem lehet hozzászokni a rosszindulatú megjegyzésekhez, hogy csak a pénz és a hírnév miatt vagyok vele. Semmit nem tudnak rólunk.
- Beszélhetnénk másról? - sütöttem le a szemeimet és gyorsan elhúzódtam tőle. Az ágy végében telepedtem le, a lehető legmesszebb tőle.
- Dany, ez így nem maradhat. Megütött, érted? Már nem csak fenyegetőznek!
- Nem érdekel! Csak el akarom felejteni, olyan nehéz ezt megérteni? Tudod milyen megalázó volt? Csak ki akarom törölni, de te minden egyes percben emlékeztetsz rá! - szakadt ki belőlem, majd éreztem az arcomon lefolyó könnycseppeket. Ahogy befejeztem a mondatot rögtön megbántam a kirohanásom. Nem kellett volna így kiakadnom.
- Egyedül akarok lenni - motyogtam miközben felugrottam az ágyról és berohantam a fürdőszobába. Hangosan csaptam be az ajtót magam mögött, majd elfordítottam a kulcsot a zárban.
-  Nyisd ki az ajtót - kérlelt, de megráztam a fejem, ezzel is megerősítve a döntésemet. - Sajnálom, kicsim.
- Csak öt percig had legyek egyedül! Öt percig! - kiabáltam ki neki, azzal a lendülettel pedig beültem a kádba és halkan sírni kezdtem. Ki akartam adni magamból mindent, hogy utána összeszedhessem magam és egyenes háttal, felszegett fejjel nézzek szembe az utálkozókkal.
Nem hagyhattam, hogy lássa amint elgyengülök, mindenkinek sokkal jobb lesz ha ezt egyedül, csendben teszem. Pár perc után megtöröltem az arcom, kimásztam a kádból és a tükör elé álltam. Nem érdekelt, hogy nézek ki, csak az, hogy mihamarabb szalonképessé varázsoljam magam.
- Dany, nyisd ki! - hallottam Harry hangját újra, majd rángatni kezdte a kilincset. Nem válaszoltam, hideg vizet locsoltam az arcomra, hogy eltüntessem a sírás nyomait. - Ha nem nyitod ki fél percen belül esküszöm, hogy betöröm. Nyugodtan veheted ígéretnek - folytatta, a hangján pedig egyre jobban érződött, hogy ideges. Hajkefe híján az ujjaimmal fésültem át a tincseimet, megigazítottam a ruháimat, majd késznek nyilvánítottam magam.
- Háromig számolok. Egy - kezdte, én pedig biztos voltam benne, hogy nem viccel. Tényleg képes lenne rám törni az ajtót csakhogy megbizonyosodjon arról, jól vagyok. Egy mély levegő után az ajtóhoz léptem, elfordítottam a kulcsot és kiléptem a fürdőből. Nem lepett meg, hogy pontosan előttem állt.
- Hagyd békén az ajtót - néztem fel rá, majd elléptem előle, de ő könnyedén a derekam után nyúlt, visszahúzott, majd arcomat a kezei közé fogva vett alaposan szemügyre, hogy esélyem se legyen elhúzódni.
- Jól vagy? - kérdezte, a zöld szemeiből szinte sütött az aggodalom.
- Igen - válaszoltam röviden. Semmi kedvem nem volt erről beszélni, teljesen elzárkóztam előle. A napnál is világosabb volt, hogy egyáltalán nem hitt nekem, szorosan magához ölelt, én pedig csak álltam ott.
- Nem beszélünk róla többet - simított végig a hajamon, én pedig bólintottam.
- Megígéred? - kérdeztem halkan, és a fehér pólója szélét markolásztam.
- Igen, ha te meg azt, hogy többet nem zárkózol be előttem - válaszolta némi játékossággal a hangjában. Elmosolyodtam és még közelebb húztam magamhoz.
- Megegyeztünk.

_________________________________________________________________________________

Dobjatok egy komit!! Puszi!!:)♥♥