63. Vonatállomás

... ezer éve nem volt rész. Sajnálom, de a suli minden időmet leköti. Még mindig nem gondoltam meg magam, úgyhogy végig viszem ezt a történetet, de elképzelhető (nagyon valószínű), hogy ritkán lesznek részek. Azért remélem annyira nem haragszotok. Köszönöm szépen a kommenteket, megint elmondom, Nélkületek már sehol sem lennék. A részről annyi, hogy nincs benne túl sok izgalom, ez olyan átkötőre sikeredett. Amint tudom hozom a kövit, addig is jó olvasást!:)♥

Három hét telt el a kép-botrány óta. Az első pár napban ki sem mentem a lakásból, töröltem az összes közösségi fiókom, mindent ahol csak támadni tudtak. Utáltam a bezártság minden pillanatát, de inkább ez, minthogy két testőrrel karöltve menjek mindenhová. Ugyanis Harry minden áron őrizetbe akart venni. Szerencsére két nap tiltakozás után letett arról, hogy öltönyös ebereket állítson az ajtóm elé, de csak akkor ha megígértem neki, hogy egyedül nem megyek sehová. Alisha lett a szerencsés aki többnyire elkísért, még akkor is ha csak a sarki boltig mentem. Ő azt mondta nem bánja, sokat beszélgettünk, nevettünk, még akkor is ha a jelen helyzetben nem volt minden olyan vidám.
Ráadásul a fiúk egyre elfoglaltabbak, így volt olyan hét mikor több napig nem is láttam őket. Először még nehéz volt, de egészen hozzá szoktam. Persze nem azt mondom, hogy könnyű, de ez van. Harryt is pont annyira megviseli ez az egész mint engem, de igyekszem nem kimutatni, ne érezze magát még rosszabbul.
A videóknak köszönhetően a lányt aki felpofozott több hétre felfüggesztették, a fiúk pedig ott hangoztatták a képek hamisságát ahol tudták. Ennek ellenére persze a többség még mindig meg van győződve arról, hogy én vagyok a legnagyobb ribanc a világon, de nem tehetek ellene semmit. Sok időbe telt, de elfogadtam.
Egy laza péntek estéhez híven gondoltam összedobok egy könnyű vacsit, hogy utána spongyabob-maratont nézzek a nickelodeonon, hajnali kettőig. Dúdolva vettem elő a zöldségeket, majd a csípőmmel belöktem a hűtőajtót. Miután kész lett a saláta, nekiálltam megsütni a csirkét, közben táncoltam, ellejtettem az evőeszközökhöz, kivettem egy kést és egy villát, majd a tányéromat az ölembe véve letelepedtem a kanapéra. Jóízűen kezdtem enni, közben pedig törökülésben bámultam a tévére. Az elmúlt hetek történései után felüdülés volt a nyugalom.
De hiába kötött le a sorozat, két percenként rápillantottam a telefonomra, de legnagyobb sajnálatomra az nem mozdult, nyugodtan hevert előttem az asztalon. Elhúztam a számat, már négy napja nem is láttam. Maradt az smsezés, vagy az a pár lopott perc mikor ellógott Paul elől, és felhívott. Hiányzott és a legrosszabb az volt az egészben, hogy itt volt a közelben, mégsem tudtunk találkozni. Stúdiózás, interjúk, korai kelés, a sok rajongó, mind lehetetlenné tette, hogy akár csak egy percre is, de lássuk egymást. Tudtam, hogy őt is megviseli, de nem említette egyszer sem, így én is mosolyogtam és vártam rá.
Míg a banda élete pörgött én sem unatkoztam, Elliot addig nyaggatott, hogy végül, mikor már vagy nyolcvanadjára gondoltam át ezt az egészet, belementem. Ő persze rögtön leszervezett egy fotózást az egyik kisebb magazinnal, a pénzből pedig befizettem az egyre csak gyűlő csekkeket. Kénytelen voltam eldugni az összeset ami a nevemre jött, ugyanis a múltkor Harry megtalálta és befizette mindet. Persze egyrészről nagyon kedves volt tőle, viszont másrészről - és ez a rész sokkal dominánsabb volt a részemről - semmi szükség rá. Nagylány vagyok, elintézem egyedül, de még ha ki is kapcsolnák az áramot és bekövetkezne az apokalipszis sem kérnék tőle pénzt semmire. Igen, túlságosan büszke vagyok és azt sem akarom, hogy bármiben is hasonlítsak arra a pénzéhes ribancra, akinek a rajongói többsége beállít. Biztosan veszekedtünk vagy fél órát mire ezt sikerült megértetnem vele, majd még egy felet mikor elmondtam neki, hogy elfogadom Elliot ajánlatát. Nem volt őszinte a mosoly az arcán mikor közölte vele, de kénytelen volt beletörődni, ugyanis ha én egyszer eldöntök valamit, akkor nem lehet róla lebeszélni. Képes vagyok mosollyal az arcomon fejjel menni a falnak, ezt pedig ő tudja a legjobban.
A telefonom még mindig nem csörgött, spongyabob még mindig idiótán röhögött velem szemben, a vacsorám pedig kezdett kihűlni. Egy gyors fejrázás után felálltam a kanapéról, hogy főzzek magamnak egy forró teát, majd visszakuporodtam a helyemre, bebugyoláltam magam egy plédbe és úgy néztem tovább a tévét. Nem tudom, hogy mikor, de elbóbiskoltam és csak egy mentőautó szirénájára ébredtem fel, tízkor. Megtöröltem a szemeimet, álmosan konstatáltam, hogy a spongyabobnak vége, helytette már másik sorozatot vetítenek. A bögrém az asztalon volt, a pléd az államig húzva. Felültem, abban a pillanatban pedig meghallottam a kulcszörgést. Az ajtóra kaptam a tekintetem, a szívem hevesebben kezdett verni és szinte lassított felvételként éltem meg amint kitárul az ajtó és belép rajta Ő. Szemeim azonnal a zöld íriszeket keresték, lerántottam magamról a takarót, a vörös anyag halkan puffant a földön. Felugrottam és egyenesen a karjaiba vetettem magam. Lehet, hogy már túlságosan drámaian hangzik, de tényleg így történt.
- Szia - mosolyodott el a kirohanásomon és szorosan magához ölelt.
- Szia - motyogtam a fejemet a nyakába fúrva. Így álltunk ott pár percig, kiélvezve, hogy végre újra találkoztunk.
- Beengedsz? - kérdezte mikor én még mindig a nyakába csimpaszkodtam, egyik kezével finoman eltolt magától. Nem mozdultam, szemügyre vettem az arcát, és nem tudtam betelni vele. Mindig akkor jövök rá mennyire hiányzott mikor újra látom, még ha csak négy napot is töltöttünk külön. Azok a pillanatok felejthetetlenek.
Mivel én még mindig egy helyben álltam nemes egyszerűséggel beljebb rakott és az ellenállhatatlan mosolyával nézett rám. Komolyan azt hittem, hogy hozni kell egy rongyot meg egy lavórt amivel engem itt és most felmosnak. Teljesen elolvadtam tőle.
Figyelmen kívül hagyta, hogy szinte önkívületi állapotba került a váratlanan látogatásától és a gyönyörű mosolyától, levette a kabátját, felakasztotta a fogasra majd kézen fogott, a kanapéhoz vezetett és leültetett maga mellé.
- Hiányoztál - bújtam hozzá, ő pedig az ölébe húzta a lábaimat. Mélyeket szippantottam az illatából, és közben folyamatosan figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ne számoljak be neki arról mennyire rosszul viselem a hiányát.
- Te is nekem. Ráadásul még smst sem tudtam írni mert Paul elvette a telefonom - mérgelődött.
- Elvette? - kérdeztem vissza. Valahogyan nehezen tudtam elképzelni ahogy Paul egy kosárba gyűjti a fiúk mobiljait, hogy ne azzal foglalkozzanak mikor van más, sokkal fontosabb dolguk is.
- El - bólintott.
- Nem sokára fekete pontokat is fog osztogatni - viccelődtem, ő pedig felnevetett. Nagyon jól szórakoztunk rajta. Miután már folytak a könnyeim a nevetéstől áttért egy másik témára, egészen pontosan rám. Beszámoltam neki a külön töltött napjaimról, bár fölöslegesen, ugyanis a biztonsági őr akit a nyakamra küldött, fedőnevén Alisha, mindig jelenti neki hol vagyok, kivel, mikor, és mit csinálok. Most is megpróbáltam lebeszélni az állandó őrizetemről, de hajthatatlan volt. Pont olyan makacs volt mint én. Így hát se előre se hátra.
Mikor túl voltunk a vitán, hirtelen az apámról kérdezett. Kellemetlenül érintett a téma, de azért válaszoltam és megpróbáltam játszani a közömböst.
- Mikor beszéltél vele utoljára? - kérdezte.
- Régen - vallottam be. Már épp kezdtem volna magyarázatba, hogy miért beszéltem vele ilyen régen mikor annyit mondott:
- Hívd fel!
Egy darabig csak ültem ott csendben, majd bólintottam és a telefonom után nyúltam. Kikerestem őt a névjegyzékben, majd egyszerűen rányomtam a hívás gombra. Eddig könnyű volt. A neheze csak ezután következett, mikor beszélnem is kellett vele. Kicsöngött, én pedig minden egyes csöngés után idegesebb lettem. Csak akkor tűnt fel, hogy milyen görcsösen szorítom a pólóm szélét, mikor Harry könnyedén lefejtette az anyagról az ujjaimat és a kezem az övébe zárta. Hálásan néztem rá, és egy kicsit tényleg megnyugodtam.
- Háló? - hallottam meg az apám hangját. Harry bátorításképp rászorított a kezemre én pedig megszólaltam:
- Szia apa. Hogy vagy? Régen beszéltünk - erőltettem ki magamból.
- Dany? Tényleg te vagy az? Nem válaszoltál az e-mailemre, azt hittem, hogy haragszol rám.
- E-mail? - kérdeztem vissza meglepetten. - Nem kaptam tőled semmilyen levelet.
- Pedig biztos vagyok benne, hogy elküldtem. Hogy vagy? Az anyád valamilyen modellügynökséget emlegetett a múltkor - terelte el a témát, én pedig kicsit meglepődtem rajta, hogy még mindig beszélnek. Tudtam, hogy barátokként váltak el, de arra nem számítottam, hogy heti szinten beszélnek is. Miután beszámoltam neki mindenről ami eddig velem történt, ő is mesélt nekem pár dolgot.
- És, hogy van Harry? Megvagytok? - kérdezte, és éreztem a hangjában, hogy kínosan érinti ez a téma, de sokkal nagyobb a kíváncsisága.
- Igen, most is itt van nálam - válaszoltam és elmosolyodtam ahogy Harryre néztem.
- Üdvözlöm - mondta és a telefonra mutatott, én pedig átadtam az apámnak, majd viszont.
- Nem vagy egyedül? - kérdeztem, mikor már harmadjára hallottam egy női hangot a háttérből. Reméltem, hogy csak a tévé szól és nem az apám egyik új barátnőjéhez van szerencsém.
- Nem, itt van Marta és Lizi is - válaszolta. Nem kicsit lepett meg ezzel a mondattal, de igyekeztem normális hangot megütni. Mégis ki az a Marta? És Lizi?  Talán megérezte, hogy megdöbbentem ezért gyorsan hozzátette:
- Marta a házvezetőnő, Lizi pedig a szomszédban lakik. Találkoztál már vele.
- Tényleg, hogy van? Megmondanád neki, hogy puszilom? - mosolyodtam el mikor rá gondoltam. Igazából csak pár órát beszélgettünk, mégis nagyon megszerettem. Olyan volt az a pár óra mintha a húgommal töltöttem volna.
- Válnak a szülei - mondta, nekem pedig elakadt a lélegzetem.
- Hogy viseli? - kérdeztem.
- Rosszul. Nem igazán akarja elfogadni a helyzetet - válaszolta. Pontosan tudtam milyen most neki, mikor kicsi voltam sokszor került a szüleim házassága a válás küszöbére. Azonban valahogy mindig visszaléptek és együtt maradtak, egészen mostanáig. Viszont még mindig emlékszem a szobámban töltött álmatlan estékre mikor csak feküdtem az ágyamban s foggal körömmel kapaszkodtam abba az eszmébe, hogy boldog család vagyunk, akiknek az ég világon semmi problémája sincs.
- Oda tudnád adni neki a telefont? Már ha szeretne beszélni velem - tettem hozzá. Pár pillanat múlva Lizi hangja szólt hozzám a telefonban, egyszerre volt izgatott, azonban hallottam rajta a szomorúságot.
- Dany! Mikor jössz már Párizsba? - kérdezte szinte azonnal, én pedig elmosolyodtam.
- Szia Lizi. Még nem tudom, de megígérem, hogy elmegyünk majd vásárolni és veszünk egy csomó szép ruhát - próbáltam felvidítani, mikor panaszosan sóhajtott a válaszom hallatán.
- Olyan jó lenne ha itt lennél! Nem tudnál most jönni? - kérte, nekem pedig a szívem szakadt meg mikor nemet kellett neki mondanom. Túlságosan is hasonlított ez a helyzet az én gyerekkoromra, és a tudat, hogy nem segíthetek neki, borzasztó volt. Tudtam, hogy mit él át, mégsem tehettem semmit ellene. Még pár percet beszéltünk, majd nehezen, de kinyomtam a telefont. Nagyon rosszul éreztem magam. Zavartan bámultam a kis dohányzóasztalra, és még akkor sem néztem fel mikor Harry óvatosan végigsimított a kezemen.
- Jól vagy? - kérdezte, bár tudtam, hogy mindegy mit válaszolok, a feszültséget és a szomorúságot nem tudom eltüntetni az arcomról. Így hát csak bólintottam, majd felemeltem a fejem, és engem is meglepett, hogy a torkomban lévő gombóc miatt nehezemre esett megformálni a szavakat.
- Egyszerűen csak... -  próbálkoztam megmagyarázni, de nem ment. Azonban ennyi bővel elég volt ahhoz, hogy ő megértse mire gondolok. Bólintott, majd felajánlotta, hogy főz nekem egy teát. Egy ideig vonakodtam, de utána elfogadtam. Felálltam és a fürdőbe indultam, hogy rendbe szedjem magam, de pár perc múlva idegesen rontottam ki, felrántottam a gardróbom ajtaját és az egyik szekrény tetejéről lekaptam a sporttáskámat. Ledobtam az ágyra, majd dobálni kezdtem bele a ruhákat, olyan gyorsan ahogy csak tudtam. Már majdnem tele volt mikor hirtelen kinyílt az ajtó, nekem pedig megállt a kezem a levegőben. Úgy éreztem magam mint akit rajta kapnak valami nagyon rossz dolgon, az arcom alig észrevehetően elpirult, de Harry tekintete elől nem bújhattam el. Először a táskára nézett amit megpakoltam ruhákkal, utána pedig rám. Nem igazán tudtam mit leolvasni az arcáról, vagy talán csak túl feldúlt voltam hozzá.
- Én... nekem muszáj... - próbálkoztam egy rendes mondat összerakásával, azonban csak ezek a szavak jöttek ki a számon. Mielőtt még összeestem volna idegességemben elém lépett és bólintott egyet. Tudta, hogy miért ez a hirtelen ötlet, s ahogy láttam nem is ellenezte. Hallotta az egész beszélgetést és úgy ismert akár a tenyerét.
Hálásan hozzábújtam, megköszönve ezzel azt, hogy nem kellett elmagyaráznom neki miért indulok útnak egy szomorú francia kislányhoz akit alig ismerek. Támogatott, ez pedig mindennél többet jelentett nekem. Amíg én pakoltam ő felhívta Zaynt, hogy intézzen nekem egy vonatjegyet körülbelül egy óra múlva Párizsba. Malik nem kérdezett sokat, mindenféle ellenvetés nélkül teljesítette amit kértem. Amíg kiértünk az állomásra felhívtam az anyámat, hogy tudassam vele hová készülök, majd mintegy mellékesen szóltam az apámnak is, hogy pár napig visszaélnék a vendégszeretetével. Persze neki egyáltalán nem volt ellenére, lelkesen fogadta a hirtelen jött látogatásom gondolatát.
Negyvenöt perccel az indulás előtt még Harry kezét szorongattam és az ölelésébe burkolózva próbáltam minél jobban az emlékezetembe vésni a pillantott. Napok óta nem láttam, alig beszéltünk, most pedig, mikor alkalmunk lenne rá én minden elhajítva rohanok Franciaországba, hogy felvidítsak egy szomorú kislányt, akinek szétváltak a szülei. Egy rövid, ám annál sokkal édesebb csókkal köszöntünk el egymástól, majd átestem a csomag- és útlevél-ellenőrzésen. Nem volt hátra más minthogy leüljek a váróban, majd mikor már csak húsz perc volt a vonat indulásáig felmentem a peronra és felszálltam. Miközben elindultunk kibámultam az ablakon és azon gondolkoztam milyen őrült is az életem. Két órával ezelőtt még a kanapén ücsörögtem Harryvel az oldalamon, most pedig itt ülök egy száguldó vonaton ami Párizsba tart. Kétségtelenül kiszámíthatatlan volt az egész, de nem bántam. Ugyanis szerettem ezt az életet. Minden gondjával, bajával, boldogságával és Harryvel.

________________________________________________________________________________

Ennyi lenne, dobjatok egy komit, puszi mindenkinek!!!♥:))